„Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon mind az élőkön uralkodjék.” Római levél 14.9.
„Árnyak éjszakájára” hívogat „hamisítatlan halloweeni élményt” ígérve a közismert hírportál.
Egykori kelta hagyományon alapuló, ír kivándorlók által Amerikában kialakult és ott kellően elüzletiesedett, majd Európába visszatért és az utóbbi időben nálunk is egyre népszerűbb szokásról van szó.
A gyerekek „Halloween partikra” mennek, ahol Frankenstein pizzát, vámpírlevest vagy póknyársat fogyasztanak, igazán rémisztő, készen vásárolható maskarákba öltözve.
Mennyit változott a világ: az én gyerekkoromban a szülők és nagyszülők még maguk varrták a jelmezt a farsangra, és nem készen vásárolták, idő, energia és szeretet volt benne, nagyfokú kreativitásról és szellemességről téve tanúbizonyságot. De ez egy másik történet.
Többször felvetődött már a kérdés: egy olyan iskolában, melynek nevében ott a „református” jelző, ráadásul a Halloween október 31-re, vagyis a Reformáció emléknapjára esik, illetve a római katolikus
ünnep, a Mindenszentek előestéjére – a név eredete egyébként ezt jelentette: All Hallows Eve,- hogyan viszonyuljunk ehhez az új szokáshoz? /tudatosan nem mondok „ünnepet”/.
Gondolataimat azoknak szánom, akiknek dilemmát okoz az a tény, hogy milyen szokás részesei is tulajdonképpen, s némi idegenséget éreznek az eredetet illetőleg: Erről a szokásról mára szerencsére,
elkopott mind a pogány, – „Samhain” kelta új év kezdet, rossz szellemeket elűző tüzek gyújtása és vélelmezhetően az elsőszülött gyermek áldozata/!/, mind pedig sajnos keresztyény jelentése is, jelesül a IV. Gergely pápa által 835-ben elrendelt „Minden Szentek tisztelete”.
A református tanítástól teljesen távol állnak a szellemek, a bolyongó, kísértő és hazajáró lelkek, mint szegény Jack-O Lantern esetében, aki ugyan kibabrált az ördöggel,- a gyerekek „csokit vagy csalok” beköszönése a házakhoz, ide vezethető vissza,- de büntetése az örök elvettetés pokol és menny között.
„Boszorkányok márpedig nincsenek” - Könyves Kálmán lakonikus megállapításához sincs semmi hozzáfűzni valóm.
Van itt még valami, amit megfontolásra szánok. Ez akkor jutott eszembe, amikor akaratlanul egy
beszélgetés fültanúja voltam: „Apa, ha a kiállításon ijesztgetnek, akkor én sírni fogok.”
A farsangi beöltözést és a Halloweent egy dolog biztosan megkülönbözteti: „jelmez, jelmez, na és?”: szerintem nem. Itt a borzongás kerül a középpontba. És ki tudja, hogy kinél-kinél mi az a mérték, mennyi a mennyi, ami nem okoz még szorongást.
„Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is előbb utóbb visszanéz rád!” - mondja Nietzsche.
A Halloweenben szellemekkel, vámpírokkal, boszorkányokkal, koponyákkal és csontvázakkal
„szemezünk”: biztos, hogy ez a legjobb módja feldolgozni tudat alatti halálfélelmünket, pláne gyerekekkel?
Ha már így alakult, és a gyerekek összejönnek, ami persze jó, miért ne lehetne egy „partit” úgy megtartani, hogy a gyerekek ebben a „szituatív kontextusban”, ahogy az okosok mondják, valamilyen
fantáziadús, kreatív eseménynek lennének a részesei, farigcsálnának töklámpást, csinálnának őszi díszeket és örülnének egymásnak?
Ha már a Halloween és a Reformáció egy napra esik,- szegény Luther, ha sejtette volna, hogy rémekkel és szellemekkel kell konkurálnia, - én mindenféle őszi szorongás ellenszereként jó szívvel ajánlom inkább dúdolásra a Reformáció himnuszát a 390. éneket:
„Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk,
Ha Ő velünk, ki ellenünk, az Úr a mi oltalmunk…”
Tislér Géza
lelkész